Biztosan Önök közül is sokan átélték már azt az érzékcsalódást, amikor hosszú, autón, buszon, vagy vonaton töltött utazás után, ami alatt órákig a szembe jövő táj filmje pergett a szemeink előtt, megállva és mozdulatlanul magunk elé meredve azt tapasztaljuk, hogy valami különös lassúsággal mintha szembejönnének a tárgyak, egész környezetünk. A mozdulatlanság, miközben láthatóan áll, mégis mozogni látszik. A kifáradt retina, a látóidegek megtréfálják az embert.
Kontra Ágnes képein is egy nagyon sajátos, hogy ne mondjam, képtelen mozgás tüneménye játszik velünk. Gomolygást látunk, de olyat, amelyben nem dönthető el, hogy a köd éppen felszáll, vagy sűrűsödik, hogy a táj, a horizont kibontakozóban van-e, vagy eltűnőben? Egyáltalán láthatunk-e mozgást egy festményen, ha igen, akkor hogyan?
Színtiszta érzéki, látáselvű festészetnek tűnik Kontra Ágnesé. Nem kacérkodik a még mindig ható, bár már letűnt konceptualizmussal, azzal az irányzattal, amely a műtárgyellenesség legerősebb hirdetője volt a huszadik század utolsó negyedének képzőművészetében. A konceptualizmussal párhuzamosan mindig is létező, az európai művészetben korábban is főszereplő, de a nyolcvanas évek elejétől kezdődően újra megerősödött festészetet a transzavantgarde és az új vadak mozgalma helyezte vissza jogaiba.
Persze ez már avantgarde utáni festészet, nem mesélő, nem zsáner-jellegű, hanem az elvont látványt lélektani ösztönként alkalmazó művészet. Vagyis, ahogyan az emberi érzékelés az elvont formákat ösztönösen konkrét formákhoz hasonítja, mint az uszadékfa, a kavics furcsa formáiba állat- és emberalakakokat belelátó gyermek, ugyanígy a festő a meghatározatlan alakzat és helyszín megalkotásával a nézőre bízza a kép befejezését.
Merész állításnak tűnhet, de figyeljük csak meg az itt kiállított képeket. Kontra Ágnes képein a képmezőt vízszintesen osztó vonal óhatatlanul egy táj horizontjaként jelenik meg bennünk, ehhez aztán – továbbra is önkéntelenül – az alul lévő, sötétebb föld-síkot és a felül elhelyezkedő, világosabb ég-síkot társítjuk. Azután az egymást részben fedő festék- és színrétegek térbeli helyzetet hoznak létre, s ezáltal hajlamosak vagyunk teljes kis tájképet észlelni a festményen. Korábban valóban foglalkoztatta Kontra Ágnest a tájkép problematikája, de nem a természetfestés értelmében, hanem a lelki tájkép kérdése érdekelte. Így nevezhetjük a magyar festészetben Mednyánszky óta létező műfajt, ahol a táj lélekállapotok kifejezésére válik alkalmassá. Ne a romantikus vagy szürrealista pszichologizálásra gondoljunk, hanem Mednyánszky hatalmas méretű hegyi, vagy folyami tájképeire. Ne feledjük, hogy Egry József, az egyik legnagyobb és legeredetibb magyar festő fő festői problémája éppen a táj hangulatának és az emberi léleknek az összeegyeztetése, összekapcsolása volt. Kontra Ágnesnél is mi rakjuk össze a tájat, de mivel ennyire egyszerűek és tömörek a tájképre utaló formaelemek, az érzékelés és a lelki mozgások alapeseményeit váltják ki a nézőből. Egyszóval azt mondhatjuk, meditatív képek ezek a festmények. Jólesik szemlélni őket, és nemcsak a tekintetünket, de lelkünket is vezetik, miközben lelkünkben megteremtjük a látványt. S ez a látványteremtés valójában imagináció, hisz a mi belső tudattartalmainkkal teremtjük újjá Ágnes képeit.
Minden jó festészet olyasmiről beszél, amiről a nyelv hallgat, csakúgy, mint a jó zene, építészet esetében is. De mégis, az ember hajlamos elmesélni a másiknak, mit látott a kiállításon. Én azt látom ezeken a festményeken, hogy nem a hétköznapokról szólnak, hanem valamiről, ami azokon túl van. Lelki, szellemi tartalmakról. Helyszíneket hívnak elő bennünk, életünk valaha volt, és „lehetett volna” helyszíneit.
Már volt alkalmam elmondani másutt, de fontosnak tartom most is rámutatni, hogy Kontra Ágnes atmoszferikus festészete nem magányos a mai magyar festészetben, hiszen törekvései Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet, Váli Dezső, Szücs Attila festészetével rokoníthatóak. A lelki tájak rejtélyeivel találkozhatunk munkáikon.
A kiállítás címére gondolva, a néző is várakozik, vajon mi bukkan elő, mivé alakul a rejtélyes köd Kontra Ágnes képein.
Sulyok Miklós - Művészettörténész
Budapest Galéria