A természetben nincsenek színek. A természetben anyagok vannak, struktúrák, kölcsönhatások, törvényszerűségek, folyamatok, és még ki tudja, mi minden. Színek nincsenek. Idő sincs, csak egymás utániságok rendszere. Szép sincs, és hasznos sincs. A természetben természet sincs. A szín, az idő, a szép, a hasznos, a természet meg a többi fogalom: mind elvonatkoztatás. Nekünk van szükségünk rájuk, nem az Univerzumnak. Nekünk, embereknek. De miért?
Az európai kultúra és civilizáció fundamentuma egy néhány oldalas példázat Platonnak az Állam című munkájából. A címe: Barlanghasonlat. Idézzük föl gondolatban! Falra vetülő mozgó árnyak előtt leláncolt emberek ülnek, és valóságként fogadják el az árnyékok játékát. Mi mást tehetnének? – a fejüket sem tudják megmozdítani. Valakit valaki valamiért kiszabadít ebből a helyzetéből, és kínok árán fölsegíti a Barlangon kívüli világba: a látszatoktól mentes, igazi valóságba. Most ne töprengjünk el a szabadulás, az út és a magasabb rendű (igazi) valóság percről percre születő dilemmáin. Csak egyetlen gondra koncentráljunk! Arra, hogy az Elhívott visszatér. Vissza a Barlangba, azok közé, akik – lám – nincsenek is igazán leláncolva, hiszen üzleteket kötnek, vitatkoznak: élnek. Élik a Barlang életét. A Visszatérő mit tehet kínnal szerzett tudása birtokában? Megkísérli a lehetetlent: megértetni a barlanglakókkal, hogy a valóság több, magasabb rendű, mint az ő életük világa.
De milyen nyelven teheti ezt – hiszen a fönti valóságra idelent nincsenek szavak? Ha meg akarja idézni a Mást: makogjon? Vagy csak hajtogassa elszántan, hogy nem, nem, nem? Glaukon rábólint Platon/Szokratesz kérdésére: igen, előbb-utóbb meg fogják ölni a Visszatérőt.
Kell tehát egy nyelv, hogy legyen esély a megértésre. Kell egy jelrendszer, ami a Barlang világából való, hogy legyen esély a tapasztalásra – akkor is, ha nem hiszünk nyomban a grammatikailag érthető kinyilatkoztatásban: „Ott, fönt van az igazi valóság!”
Szükség van valamire, ami a Barlangban is megvan – ha csupán rejtetten is, és szerteszét szórva a térben. Valamire, amit a részecskékből úgy szerkeszthetünk meg rendszerré, hogy ha megmutatni nem képes is a magasabb rendű valóságot, legalább érzékeltetni tudja a létezését.
Ez a szándék az emberi szellem. Ez: a szándék szülte emberi szellem. A művészet maga. És értsünk művészeten minden emberi alkotást, ami a Barlang valóságából fölfelé, a fény felé irányul és irányít: tudományt, filozófiát, verset, zenét, szobrot, festményt…
„A természetben nincsenek színek” – innen indult el ez a gondolatsor. Akkor hát hol vannak? Természetesen a kultúránkban. És miért vannak a kultúránkban színek? Azért, mert szükségünk van rájuk. Mert az anyagokból, struktúrákból és törvényszerűségekből össze lehet rakni olyan rendszereket, melyek megidéznek valójában sohasem látott és sohasem látható tartalmakat. Rendet, összefüggéseket, harmóniát. És a harmóniánál bonyolultabb rendszereket. Például ellentmondásokat. Harcot a szín megszületése drámájában.
Hiszen a szín nem önmagától való. Születése korántsem természetes, gondtalan. A szín eredendően nem is szín akar lenni, hanem alak, forma – aminek színe van. Színe is van. Küzd az alak, a forma ellene, hogy színné váljon. Harcol, hogy ne veszítse el többszörös identitását. Van színe a levélnek (hány színe van?), a tájnak, az enteriőrnek, az arcnak… Mennyit és mit kell kénytelen-kelletlen föladniuk magukból a tárgyak színeinek, hogy végtére szín legyenek?
A szín a látványból származik. A látvány pedig esetleges, még akkor is, ha a szemlélő keresi és kiválasztja a színt a lehetséges látványok közül. Nem minden látványból (szemlélődésből) születhet szín. A legtöbb látványból csak másik látvány születik, még ha elvonatkoztatván is az eredetitől. Ezek: másolatok. És ha mégoly fontosak is a művészetben a másolatok, új, magasabb valóságok felé nem mutatnak; a Barlang valóságát árnyalják.
De az is csapda, ha hisszük: a szín a látványból elszánt figyelem révén és árán születik. Ha elhisszük és elfogadjuk, hogy elegendő a kitartó és kínzó figyelem, a koncentráció a tettenéréshez: amikor a látvány alakjaiból megszületik a szín. Nem, nem elég. Mert a szín megszületése valóban dráma. Dráma, ahol először a látvány válik le a színről, azután pedig azonnal szétcsapódnak a színek. A szín mindig fölfedi a magába foglalt, eddig titokban maradt ellentmondásokat: fény-árnyék, fönt-lent, kemény-puha, rendszerszerű-esetleges…
A szín nem van, hanem lenni készül. Lenni akar. Valaminek mindig a határán. Máshol alig is lehetne: a határon. A kimondható és a kimondhatatlan, a látható és a láthatatlan, a valóság és a látszat határán. A szín: teremtett elvonatkoztatás. Már-már végső szublimációja a barlanglakó őskereső, igazságkereső, identitás-kereső vágyának. Annak a szinte kétségbeesett emberi igénynek, hogy Visszatérőként a sorstársak ne a hazug lázítót agnoszkálják a művészben, hanem egy közvetítőt a tudott és a tudhatatlan, a megtapasztalt és a titokzatos, a való és az igaz terrénumai között. Irgalmatlanul kemény a próbatétel. És sehol sincs a garancia arra, hogy ne a hazug-lázadó társadalmi pozíciója erősödjék meg a közösség tudatában. Hogy tehát ne megöljék a művészt, hanem kövessék a tekintetét.
Persze nem csupán a szín segít. Nem a szín az egyetlen teremtett elvonatkoztatás, kizárólagos szubsztancia, ős-jel, ős-jelzés, akhmé. Mások más ősi toposzokhoz, archetípusokhoz térnek vissza. Ingmar Bergmann a szó felől indul el, és jut el az egyetlen képig: a valóság igazsággá lepárolt látványáig, ahol a másolat válik egyetlen múló pillanatra eredetivé (Suttogások és sikolyok). Tarkovszkij a látványból indul ki, és jut el a puszta szóig (Áldozathozatal). Tarr Béla a Sátántangóban az időt fogalmazza újjá (eredetivé).
Minden művész az őst keresi, az eredetit. Minden művész olyan Visszatérő, hogy maga sem lehet biztos benne: járt-e a Barlangon kívül. Nem tudja, mert nem is tudhatja, valójában mi van odafönt, a Barlang torkán túl. Csak azt tudja, hogy valamije megjárta a fölszabadítás útját. Az elhívás parancsának engedett. Szellemének és tudatának egy része megtapasztalta a másik, a föntebb, az igazi valóságot. És visszatért. És hozott magával valamit, amit az itthon nyelvén kell közvetítenie. Nem azért, hogy lázítson, még ha a közösség úgy ítéli is meg, hanem hogy biztasson, belső utakra térítsen, fölszabadítson. Képet, időt, szót adjon esetleges, hamis, vetített képek, élhetetlen idők és hazug szavak helyett.
Kontra Ágnes festő. Művész. Ő a szín felé indult el. A színek születését fürkészi. A drámát, a dráma kifejletét – és végtére a föloldódásának folyamatát szemléli. Igen, ez az ő festészetének kulcsa: a szemlélés. Nem csupán szemlélődés, noha ennek a szellemi magatartásnak a szemlélődés a bázisa. De a szemlélődés még passzív szellemi állapot. A szemlélésben pedig már ott van a meglátás. A felismerés. A rátalálás. Az első kegyelmi állapot: észrevenni a látványban az élményt, és az élményben a feszültséget. A feszültségben fölfedezni a drámát, ami megindít. Merre, hová?
Korábban úgy tetszett: a szenvedély felé. Mint az ógörög drámákban, a feszültség nála is a szenvedély végtelenségében teljesülhetett volna ki. Komor, nagy, monochrom foltok feszültek egymásnak, drámaian telt színek viaskodtak a képeken. Kettős osztatú képek, de szinte sohasem a bal-jobb, inkább a lent-fönt viszonyrendszerében. És a dinamika szinte egyetlen, ám annál erőteljesebb hordozója: a diagonál, az átlós képszerkesztés dominanciája. Bal – jobb, fönt – lent, és közben: ez volt a Kontra-világ drámaiságának titka. A dráma megfogalmazása, és a drámai létezésből való kitörés esélye. Pontosabban: örökös vergődés bal és jobb, fönt és lent között, mindig éppen úton valami föl felé. Folt és folt között. Csapzottan, szűkölve, megverten és egyszerre szabadon – a szabadság irtózatos kínjával egyetemben. Ezeken a képeken az idő időtlensége született meg. Verítékben, belső démonok küzdelme közepette.
Legyőzhette volna őket? Ha elszámol a következményekkel, bizonyára. De Kontra Ágnes még túl fiatal az Iphigéniai sorshoz: nem áldoztathat fel, és nem kényszerülhet menekülni sem. Miként nem bízhat „teljes erőből” az isteni segítségben sem – ami többre amúgy sem elég, mint a bujdosás kegyelmére.
Helyesen és igazul döntött tehát, amikor a drámát másként próbálta föloldani, katarzis helyett a megnyugvást választván művészsorsul. A színek felé fordult. Helyesebben: a szín felé. Megkísérelte a föntben és a lentben megtalálni a bennük lévő közöset. Ennek első következményeként kihagyta viszonyrendszeréből a dinamikát: a diagonált; nem kell a struktúrán belüli hánykolódás, mert zavarná a világok egymásra épülésében, egymásba áttűnésében.
De megtartotta a határt. A képeken – kicsiken és nagyokon egyaránt – fölismerhető a határvonal. A sáv (ha néha széles gyepű, máshol meg penge-éles vonal lett légyen is) elválaszt és összeköt. Innen távolodik el a tekintet, és ide közelít. A dráma ezen a határon fogalmazódik meg: van fönt és van lent, de mindkettő a másik felé nyújtózkodik. Mintha a határ mindkét oldalán ugyanaz akarna megfogalmazódni, csak éppen még nem tudják egymást elérni.
Ami meg akar fogalmazódni (fontos: fogalmazódni! – a Barlangban vagyunk, nyelvre van szükségünk), az nem más, mint a szín. De mi az, hogy szín? Van-e szín egyáltalán? Van-e végső, egyetlen szín? És ha van, ha föltételezzük a létezését, akkor az a szín melyik a sok közül? És ha megszületett, vajon lesz-e elegendő indok, hogy őt fogadjuk el ősnek, eredetinek? Mondhatjuk-e a vörösről, hogy ő a szín? A fehérről, az ezüstről, a kékről?
Fehér, vörös, kék, ezüst: a barlang fogalmai. Nem színek, csupán szavak. Máshol, máskor akár eredetik is lehetnek – a festő számára idegenek, fölöslegesek, haszontalanok. Kontra Ágnes, a festő, megteremti a lehetetlent. Addig gürcöl, vívódik, töpreng; addig-addig vonszolja az ecsetet a vásznon, amíg föl nem oldódik a határ fönt és lent között. Megszületik az eddigi főmű, az esszenciális és talán egzisztenciális alkotás: a tér ötvenötödik látványa. A szín maga. A térben.
Valójában: a tér a színben. Tantaloszi kín, hogy másra készül az alkotó, mint amit megteremt. Teret akar teremteni, és szín születik. Félszáznál is több vászonra festi föl a tér inkarnációjának elementáris, érzéki vágyát – és mindenből szín születik.
Miért ragaszkodik mégis Kontra Ágnes címadáskor a térhez? Nem lát, festőművész létére? Már hogy ne látna, többet és jobban, mint az előzőekből gondolnánk! Az európai festészet egyik közkeletű felfogása, mondhatni rögeszméje, hogy a tér perspektívában, perspektívából születik meg a síkban. A látvány geometrikus elemzéséből és újrateremtéséből. Az agy analizál, szerkeszt – és a szem parancsára a kéz engedelmeskedik. Az agy nézőpontot, -pontokat választ, a szem rövidüléseket és távolságokat szerkeszt, a kéz pedig meghúzza a láthatatlan vonalakat, amire majd az ecset fölhordja a festéket. Ez szép. Mert szép a fölismerés, hogy ilyen a világ. Mert maga a fölismerés a szép; világunkban a szépségnek ez a fölfogása uralkodik, bizonyára nem véletlen- s érdemtelenül.
Igen, a Platon-i példázat mentén működik a mi kultúránk: a Barlang világából elvont elemekből kell fölépíteni azt a nyelvet, melyet megérthetünk, és ami képes ráutalni a fönnső, a fennsőbb valóságra. Valóságot teremtünk a valóságunk helyébe. Látvánnyal utalunk a láthatatlanra. Térbe helyezzük az ismeretlent, hiszen az életünk térben jelenik meg előttünk. Térben és folyamatokban (időben, lásd: Sátántangó). Térben versus síkban (Suttogások és sikolyok). Szó alkotta térben (Tarkovszkij, költészet, filozófia).
Kontra Ágnes valóban a teret akarja megfesteni. Csakhogy neki ehhez a szándékához, ehhez az elemi vágyához át kellett értékelnie a tér fogalmát. Még ha tudatában sem volt a kihívásnak. Vagy ha csupán a tudata mélyén hánykolódott a festői, képalkotói gond: miért lesz mindig szín, ami tér akar lenni? Miért a színnel kínlódik, ha valójában a tér érdekli?
A válasz a határ fogalmában rajzolódik ki. Ott ölt alakot. Fönt és lent összeolvadt. Még ha megmaradtak is a múltból a síkban pulzáló (görbülő, hánykolódó) diagonálok, hogy érzékeltessék a felszínen zajló drámát, ez a tény nem fedheti el a lényegi fölismerést: máshová helyeződött át a határ.
A szín úgy lett szín, hogy a mélységében az! A határ immár nem a föntben és a lentben ölt alakot; nem ebben a dichotómiában testesül meg a kihívás. Nem az elhívás, fölmenetel, más-valóság, visszatérés, közlés, meggyőzés, szenvedés és kitaszítás a Visszatérő, a művész egyetlen lehetséges sorsa.
Hanem mi? Mi más, mint a jelenlét manifsztációja? A szín teremtette tér megalkotása. A határ áthelyezése a fönt-lent viszonyrendszeréből az előtt-mögött korrelációba. Hogy tudjuk, lássuk, érezzük és éljük: minden színünk így teremtődik, az egész lényünk, a világunk tere így épül föl a barlangunkban: mindig a határon, és mindig a mélységében. Befelé rétegződve, de tudván, hogy a lent és a fönt között. Rejtett, mégis valóságos, girbe-gurba átlók mentén.
Platonnak, mint mindenben, igaza lett. Hiszen van ebben a példázatban egy kicsinyke, szinte sohasem idézett rész a végén. Arról, hogy följuthatunk-e, Glaukon, mindannyian a fölső, az igazi valóságba? Nem, nem. Tehát csak az út a fontos, igaz? Hogy fölfelé, a fény felé törekszünk-e, vagy lefelé, a sötétség iránt? Igen, igen – bólogat Glaukon, a barlanglakó. És mi is méltán bólogatunk vele.
Létezésünknek ez az alapja. De Bergmann, Tarr, Tarkovszkij; Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy, Csontváry, Veszelszky Béla és mások, sokan a barlanglakók közül, köztük Kontra Ágnes, a festő, azt sugallják, létezik másik út is a fent és a lent között: a befelé. Ez is szenvedély. Ez is dráma. Ez is katarzis. Megtisztulás. Hit.
Hit abban, ami kitölti azt az űrt, hogy a barlangunkból talmi életünk során aligha érhetünk föl a fényig. Hogy a fönt és a fény odabent van, bennünk. És sugárzik – ha hagyjuk sugározni.
Mányoki Endre - író, irodalomkritikus