Kontra Ágnes

A kétezres évek eleje, vagyis pályakezdése óta figyelem Kontra Ágnes pályáját, s folyamatos, egyenletes eltolódást látok a földies jellegű képi világtól az égi szférák felé. Kezdettől fogva az absztrakt festészet vonzásában alkotott, még ha ezt eleinte bizonyos tájképi tendenciák árnyalták is. A 2006-ban festett Lépcsők és utak című sorozatán úgy tűnhetett, a címadó témákat festi, azonban a művek lényege már ekkor is a láthatatlan, a köztes, a közeg volt, úgy is mondhatnánk, a belső látásában megragadható tartalmakat kereste már ekkor is.

A 2006-os kiállítás címe még Táj emlékek – Tér képzetek volt, tehát már ekkor sem a reális tájkép megfestése volt a cél. A képek címe – Tér – jelezte a festői szándékot. Ott a középtónusú foltok, a fakó földszínek, a barnák, az okkerek, a zöldek, olykor az égkék jellemezték a képeket, mindez az ecset és a kéz mozgását leképező, vastagon felvitt festékréteggel kivitelezve. Már ekkor megjelent az a sajátosság, ami azóta is a festészetét éltető feszültség alapmozzanata: úgy fest, hogy nemcsak azt lehetetlen eldönteni, az absztrakt és a tárgyi festészet határainak melyik oldalán áll éppen,  hanem azt is, az ábrázolat kibontakozóban vagy éppen eltűnőben van-e? Egyszerre fordul át a látványelem a festői formába, miközben a festői formát környezeti látványként azonosítjuk.

Ez a festészet a lírai absztrakció és az absztrakt expresszionizmus távoli rokona, amelynek jelentős magyar művelői voltak már az 1960-as években, mint például Molnár Sándor, Bak Imre, Nádler István, Deim Pál, akik a Párizsi iskola 1940-50-es évekbeli piktúrájából merítettek. Nem jogtalan fölvetés ugyanakkor az előző századforduló stimmungsmalerei-ját, hangulatfestészetét emlegetni Kontra Ágnes festészetével kapcsolatban, ahogyan Paksi Endre Lehel tette a 2016-os Fészek Klubbeli kiállítás megnyitóján. A képein kifejeződő hangulat, érzelem azonban sohasem szubjektív, nem közvetlenül a festő lelkivilágából ered, hanem annak szublimált formájaként kerül, festői alakzatként a vászonra.

Az utóbbi bő évtizedben a természeti motívumok, mint lomb, levél, virág, felhő fokozatosan desztillálódnak tisztán festői motívummá. Így válnak a felhők „Rétegek”-ké és „Változók”-ká, vagy jelen kollekcióban „Elmozdulás”-sá, „Kijelölt tér”-ré és „Rész és egész”-szé. Olyan absztrakció jön így létre, amely a Hamvas Bélai-i „tremendum” fogalmával rokon, amennyiben párbeszédet indukál kép és néző között, melynek során a művészet szellemi valóságot fed fel a néző előtt. Ez a szellemi valóság nem a rettenet értelmében rendíti meg a nézőt, hanem elragadja a reális világ közegéből a szín, a fény és végső soron a lélek tájaira. Az éteri, sosem erős, égi színvilág megtisztult lélekkel szemlélhető igazán, így lehetséges befogadni, és viszont: szemlélése a lelki béke felé mozdítja az embert.

Kontra Ágnes festészete a szellemi felé halad, az absztrakt festészet spirituális vonulatához tartozik. Láthatóan tisztában van vele, hogy itt maga az út a lényeg, nincs verseny, nem kell földi célra törekedni. Fő témája maga a változás, s ennek formai-vizuális terepe, a légköri jelenségek végtelen sora.

Mint ismeretes az első absztrakt festő Európában egy hölgy volt, igen, egy női festő, a stockholmi festőakadémiát végzett Hilma af Klint (1862-1944), aki Kandinszkíj előtt mintegy öt  Malevics előtt kb. tizenöt évvel kezdett elvont, nem ábrázoló képeket festeni, de életében soha nem állította ki azokat. Fő inspirációja, úgy is, mint a Teozófiai Társaság tagjának, a felsőbb valóság, felsőbb lények ábrázolása volt. Természetesen nem Hilma af Klint formai hatásáról beszélek, hanem az absztrakt művészet által megvalósítható folyamatos szellemi felemelkedés – Semper excelsior – megtisztulás, az univerzum soha nem szűnő változásának gondolatáról, amelyben a magyar festőnő osztozik egy évszázaddal korábbi svéd elődjével. Közelebbi párhuzama Kontra festészetének Mark Rothko houstoni kápolnája, ahol a hatalmas méretű képek a puszta szín, a monokróm típusú, mégsem személytelen színredukció által szintén magukba olvasztják a nézőt, képletes értelemben. Kontra Ágnes képeinek is alapvonása a személyesség, ami a kézjegy megjelenésében, az ecsetmozgás finom rezdüléseiben érhető tetten, s ez ellensúlyozza a látszólag redukált formarendszert. Legújabb, Kijelölt tér című sorozatán, amelynek egyes darabjait már 2016 óta kiállítja, Kontra Ágnes a méret révén is fokozza a hatást, amennyiben a festékrétegekből, apró ecsetvonásokkal kidolgozott, egyetlen, vagy kevés színből felépített képfelületen a néző távolról is monumentalitást érzékel, közelebbről pedig a kép „terébe” lépve sajátos lebegés-élményben lehet része.

Kontra Ágnes művészete nem tartozik a radikális festészet és a monokróm körébe, mégis közel áll hozzá Marcia Hafif színfestészete, mert ő is mindennek ellenére dönt a festészet mellett, mert maga a festés munkája, a koncentráció is fontos számára. A 2002-es Műcsarnokbeli A szín önálló élete című nemzetközi csoportos kiállításon megjelenő festészeti panoráma Kontra Ágnes festészetének hátterét képezi, mintegy ezen háttér előtt rajzolódnak ki művészetének körvonalai.[1]

                  A festmények aprólékos, hosszú időt igénylő kidolgozása, a sokszor nagy képméretek magát a festés manuális folyamatát is meditatív tevékenységgé teszik, s koncentrált, a mindennapitól eltérő tudatállapotba juttatják a festőt. Az alig differenciált, háttérnek sem föltétlenül nevezhető képalapon a festő olykor egy-egy  kör-motívumot jelöl ki, amiről ő ennyit mond: saját világot jelölök ki a határtalan univerzumban. Ezek a körök ugyanakkor az aszimmetrikus képkompozíció és elmosódó festésmódjuk által soha nem statikusan jelennek meg a képmezőben, hanem mindig lebegni látszanak.  

Végül pedig felvetnék egy elképzelést a festmények szemléléséről: tapasztalatom szerint ezeket a festményeket – kivételes módon – nem a szokásos gyors, apró szemmozgással „tapogatjuk le”, hanem egyben szemléljük őket, mintegy „tágra nyílt szemmel”, mint egy optikai jelenséget. (Próbálja csak ki a kedves néző ezen a kiállításon!) Ez a különleges statikus-dinamikus feszültség is hozzájárul az esztétikai-vizuális élmény erejéhez. Ebből következik aztán, hogy igen alkalmasak szűk térben való bemutatásra, mert az felerősíti environment-jellegüket, vagyis, hogy erős beszippantó hatással vannak a nézőre.

Sulyok Miklós